Uzsaly Bence András

ÖTLETEK ÉS TAPASZTALATOK A BAROKK ZENE TANÍTÁSÁHOZ

Jelen gondolatok a Partiumi Keresztény Egyetem Zeneművészeti Tanszékének zenenapján hangzottak el 2013. április 25-én. Az előadást afféle tapasztalati beszámolónak, gondolatindítónak szántam, nem pedig nagy módszertani dogmák kihirdetésének. Ezért kérem a kedves Olvasót, ne úgy olvassa ezt az írást, mint a zenei köztudatban helyet követelő tudományos pedagógiai eszmék manifesztumát, hanem mint egy tükröt, melyben egy fiatal előadóművész-zenetanár tapasztalatai jelennek meg a zenetanítás különböző helyszíneiről, mindez a barokkal való találkozásra felfűzve! Úgy hozta az élet, hogy alig fél évtizedet felölelő tanári tapasztalatom a legkülönbözőbb típusú intézmények és korosztályok között oszlik meg. Furcsa módon a felnőttek tanításával kezdtem, amikor egy villamosmérnök hallgató megkeresett, hogy nem tudnám-e megtanítani tisztán énekelni. Bár akkori módszertan tanárom arról számolt be, hogy a botfülű gyerekeket már az általános iskolában is lapozónak használja, valahogy mégsem volt szívem azt mondani egy huszonéves egyetemistának, hogy nincs remény. Pedig az első órán tényleg reménytelennek tűnt, hiszen még arról sem volt ötlete, hogy följebb, vagy lejjebb van a helyes magasságnál. Aztán megtaláltuk a fogódzókat, és végül megtanult tisztán énekelni. Innentől egymás után jöttek a hasonló növendékek, felvételire készülők, zenélni vágyók. Volt, akivel még a részleges abszolút hallásig is eljutottunk. Aztán vezettem saját kórust, dolgoztam olyan önkormányzati kórusnál szólamvezetőként, ahol a törzskorosztály 50-en fölüli volt, tanítottam falusi és fővárosi zeneiskolában egyaránt, elit gimnáziumban és szakközépiskolában is. Itt szerzett tarka tapasztalataimat igyekeztem átadni az előadáson, melynek jelen cikk az írásos utóda.

  1. Néhány bevezető vezérmotívum

Talán az egyik legátfogóbb szempont, amit már iskolás diákként is megtapasztaltam, a tanári önazonosság. Az a tanár tudott hatni, élvezetesen tanítani, aki azonos volt önmagával. Hitt abban, hogy amit tanít, az fontos és érdekes; hogy ahogyan tanít az jó, hogy az esetlegesen fölmerülő problémákat képes lesz megoldani; és szerette, akiket tanított, illetve az ügyet, amit szolgált. Ha ezekből hiányzott valami, azt gyerekként is megéreztük, tanárként pedig rájöttem, mennyire megnehezíti a munkát. Máig előttem van a kép, ahogy a nyüzsgő osztályteremben az órámat nézem, hogy mennyit kell még kibírnom a gyerekek elengedéséig, a saját órám végéig. Ez a kulcsélmény vett rá arra, hogy a következő órára újragondoljam a céljaimat és eszközeimet.

A második szempont ebből következően az ismeretek igénye. Ismerni kell az adott korosztályt, az adott csoportot, érdeklődésüket, előtanulmányaikat, és lehetőleg, őket magukat. A személyes kapcsolat nemcsak motiváló és fegyelmező erejű, hanem számos módszertani ötletet is adhat.

Hasonlóan fontos a tananyag biztos ismerete. Aki kellőképpen ismeri és műveli az általa tanított anyagot, átlátja a nagy súlypontokat, melyek alapján rangsorolhat, tud válogatni az érdekességekből egy-egy konkrét csoport számára, élményszerűen be tudja mutatni, és nem ijed meg egy érdeklődő fogas kérdéstől – s ami a legfontosabb, nem csinál önértékelési kérdést belőle, ha valaminek esetleg utána kell néznie.

kiknek és a mit kérdése mellett a harmadik ismerni való hogyan, tehát a módszer. Érdekes jelenség, ahogy a minket tanító, frontális oktatásban nevelkedő pedagógia tanárok a lehető legtöbb fórumon igyekeznek hangsúlyozni az indirekt, interaktív és kooperatív módszerek időszerűségét, ugyanakkor mi, a lázadó ifjúság a gyakran a konzervativizmust látjuk magunk előtt, mint a hivatalos tanok ellenpontját, mely a mi általunk való megvalósításért kiált. Vajon tényleg ilyen ellentét lenne a két szemlélet között? Vajon tényleg jó és rossz, régi poroszos és felszabadító új küzd egymás ellen? Azt hiszem, nem! Hiszen nézzük csak meg, milyen célokat, kulcsfogalmakat vall magáénak egy frontális pedagógia: Tételes ismeret, tudás, következetesség, világosság, egyirányú oktatás, előre tervezett, metodikailag fölépített órák, megtanulandó állítások. Ezzel szemben az indirekt nevelés: kompetencia, élmény, aktivitás, felfedezés, csoportmunka, flexibilitás, projektek, megválaszolandó, nyitott kérdések. Itt visszaérünk az előbbi kérdéshez: lehet csak az egyik, vagy csak a másik által tanulni? Van-e kompetencia tételes ismeret nélkül, és ér-e valamit a lexikális tudás, ha nem tudjuk alkalmazni? A válaszom itt is nem. Mindkettő céljaira és eszközeire szükség van! Mindkettőt lehet jól, és rosszul alkalmazni, a megfelelő terep és mód megtalálása a tanár feladata. Hogy ki írta a Máté-passiót, nem megvitatásra váró nyitott kérdés, viszont, hogy mit mond a vezér korál, nem lehet „ex katedra” megtanítani. Leginkább úgy tudnám ezt elképzelni, mint egy koordinátarendszert, melynek vízszintes tengelyének egyik végén a direkt, másik végén az indirekt áll, függőleges tengelyén pedig a minőség, a megoldások gyengébb, vagy ügyesebb mivolta. A direkt és indirekt között tehát az átmenet számos árnyalata létezhet, és minden pillanatban meg lehet találni a jobb és rosszabb megoldást, a megfelelő kérdést, feladatot.

A továbbiakban ennek szellemében igyekszem néhány ötlettel és tapasztalattal szolgálni.

  1. A kisiskolás kor
  2. 1. Általános iskola

Vegyük számba a feladatainkat! Ebben a korosztályban mindenekelőtt a zene szeretetét kell fejlesztenünk, a minőségi zenére való fogékonyságot és igényt. Ehhez meg kell szereznünk az első tapasztalatokat, alapélményeket – sajnos sok esetben az elsőket. További feladatunk a hallás és a ritmusérzék fejlesztése, a hangszínek, hangszerek felismertetése. Fontos, és hosszútávon alapozó jellegű feladatok ezek, melyeket nem kevés nehézség közepette kell megvalósítanunk: beleütközünk a rövid koncentrációs képességbe, a nagy mozgásigénybe, az írás-olvasás nehézségeibe, a bizonytalan időfogalomba, kulturális, történelmi, zeneelméleti ismeretek hiányába. A nagyon különböző éneklési készség és ritmusérzék megnehezíti a zenélést is. Mit tehetünk? Ez a korosztály a klasszikus terepe annak, amikor a tételes ismeretekről a közös tevékenységek, élmények felé tolódik a hangsúly. Egy régi kor jellegzetes vonásait kell megéreztetnünk, nem annak évszámait, előzményeit és következményeit. Kiindulhatunk a látványból, társművészetekből. Mosolyogjunk meg egy rizsporos parókát, nézzünk meg egy abroncsos szoknyát, gazdagon díszített barokk épületet, mozgalmas festményt, próbáljunk meg elismételni egy barokk körmondatot, és a végén szedjük össze a jellemzőit! Mindenképpen belebotlunk a díszes, göndör jellegbe. Ekkor esetleg újabb feladat lehet, hogy válasszunk hozzá zenét. Megfelelően ellentétes karakterű példáknál jó érzékkel eltalálják, melyik is lehet a barokk.

És ha már van zenénk, miért ne kereshetnénk meg annak a jellemzőit? Persze nem szóban, szakszavakkal, sokkal inkább mozgással. Kokas Klára egész életét tette fel a zene ilyen jellegű megismertetésére. Módszerének lényege a szabadon, közösségben végzett mozgás, melynek legfőbb célja a zenével való harmónia. Az ilyen „táncot”, „színházat” javaslata szerint mindig érdemes közös énekléssel bevezetni és lezárni. Ennek nem kell feltétlenül barokknak lenni, lehet egy kedves népdal is, csak jelezze azt, hogy itt most együtt zenélés következik. Eleinte célszerű egyszerűbb zenére mozogni, olyanra, amiben gyors-lassú, hangos-halk, vidám-szomorú karakterek váltakoznak. Fontos, hogy a tanár is vegyen részt, és senki se maradjon ki! Igen magas szintre el lehet jutni az ilyen jellegű önkifejezésben, ahogy egyre több mindent hallanak meg a zenéből, és egyre jobb gesztust találnak hozzá. Nem tudnak fogalmakat, nem tudják, milyen műfajú a zene, ki írta, mikor, milyen harmóniák, zenei formák jelennek meg, de a mű mégis az övék: érzik, élik, szeretik. Nem csekély haszna továbbá a közösség élménye, a mozgásigény kiaknázása, a zene figyelése, és a ritmusérzék fejlesztése. Ennek ellenére ez egy hagyományos órától igen eltérő tevékenységforma, így nem lehet egyszer, meg kell szokni, bele kell tanulni tanárnak-diáknak egyaránt. Sajnos méltatlanul mellőzött eszköze ez a zenepedagógiának. Csak ajánlani tudom a lelkes zenetanároknak, hogy látogassanak el a www.kokas.hu honlapra, ahol számos hasznos írást, információt, kurzuslehetőséget találnak!

A mozgás később persze lehet irányított is: Lépjünk lüktetésre! Tapsoljuk el (vagy hozzá) a ritmust! Versenymű esetében kedvelt feladat a szólóhangszeres játék: Egy, vagy több gyermek a szólóhangszer, a többiek a zenekar. Amelyik játszik éppen, az a csoport mozog, vagy lépi a mérőt, stb.

További jó lehetőséget kínálnak a zenére mozgáshoz a barokk táncok. Itt sem az autentikus előadás az elsődleges szempont. Lehetőleg találjunk körtáncot, álljanak úgy, ahogy szeretnének (általában félkör fiú, félkör lány a végeredmény), és tanuljunk meg például egy menüett alaplépést. A csoport érdeklődésétől függően aztán lehet bonyolítani, színesíteni a dolgot.

A barokk, mint alapvetően hangszeres kultúra, igen kedvező terület a hangszerek tanítására. A versenyművek szólista szerepben mutatják be a legkülönbözőbb hangszereket, ebben a korban állandósul a vonós hangszercsalád, illetve néhány később nem jellemző historikus tagja.[1] Bach Actus Tragicus kantátája (BWV. 106.) ékes példája Blockflötének, melyen furulya néven talán többen is tanulnak. Ha meg tudjuk mutatni, érdemes bepillantást engedni a korabeli billentyűs hangszerek világába is.

A zenehallgatás érdekes anyaga lehet továbbá a programzene. Vivaldi Négy évszakjának egy-egy tétele, Couperin, vagy Daquin billentyűs karakterdarabjai. Utóbbiak tanári előadásban könnyen lehetnek az órák élőzenei mozzanatai.

És mit énekeljünk? A jó hír, hogy a barokk zene nemcsak többsoros, nagy hangterjedelmű melizmákból áll, hanem megharmonizált korálokból, és lényegesen könnyebben énekelhető korai barokk művekből. Szempontként a következők szolgálhatnak a kiválasztásban: egyszerű ritmus, kis hangterjedelem, alterált hang kerülése, és ha lehet, anyanyelven. Érdekes előnyével találkoztam mai zenekultúránknak: annak ellenére, hogy a legtöbb helyen nem szokás már az otthoni éneklés, valamilyen zene szinte mindenhol szól. Ez a zene pedig kíséretes, dúr és moll tonalitású, és gyakran meglepően konvencionális funkciós basszusra épül. Ebben az értelemben a barokk zene közelebb áll az otthonról hozott zenekultúrához, mint a kíséret nélküli, pentaton népdalkincshez. A tiszta éneklés tanítása során meglepő tapasztalat volt, hogy mennyivel könnyebben és tisztábban énekelnek egy adott esetben nehezebb dallamot, ha legalább egy funkciós basszus szól alatta! A funkciós basszus, mint vezérelv pedig éppen barokk találmány és a continuo (= folyamatos) már nevében is hordozza, hogy a barokk ember alapvetően kísérettel énekelt! Miért ne tehetnénk ezt mi is?! Természetesen nem állítom, hogy a tökéletesen tiszta éneklés megelégedhet a temperált tisztasággal, de ebben a stílusban mindenképpen, illetve a mai helyzetet látván azt hiszem, már jó eredmény az is, ha valaki temperáltan tud tisztán énekelni. Ide kívánkozik az a tapasztalat is, hogy nem láttam döntő különbséget a heptaton és pentaton dallamok éneklésének képességében. Számomra ez idáig úgy tűnik, a tiszta éneklés elsősorban gyakorlat, és nem kis- és nagy-szekundok kérdése. Ezt igazolja számos kis-szekundlépést tartalmazó pentachord gyermekdalunk is.

2.2. Zeneiskola

Vessünk egy pillantást a zeneiskola első évfolyamaira is! A szolfézsórák gyakran a zeneoktatás „szükséges rossz” tantárgyai, gyakran maguk a hangszeres tanárok is ellenzik, pedig eredetileg pont az ő munkájukat lenne hivatott segíteni. A konfliktus gyökerét abban látom, hogy a mai szolfézsoktatás kissé az ének-zene órák feladatát igyekszik átvállalni: Tanuljunk meg elsősorban énekelni! Tegyük ezt népdalokon úgy, hogy elindulunk a néhány hangterjedelműtől a pentaton felé, majd a modális hétfokúsághoz, és végül a dúr és moll tonalitáshoz. Elsődleges eszközünk a szolmizálás, a hangokat először szolmizációs nevükön ismerjük meg, majd ABC-vel vonalra helyezzük, de mindig csak annyi vonalat használunk, amennyire szükség van, végül meglesz mind az öt vonal, aztán lassan a violinkulcs is, majd a basszuskulcs, aztán az előjegyzések, és így tovább. Közben egy párhuzamos rendszerben tanítjuk a ritmusképleteket. Egy éppen iskolába lépő gyermek rögtön szembetalálja magát egy szolmizációs rendszerrel, ABC-s nevekkel, kulcsokkal, egyre szaporodó vonalakkal, ritmussal, majd előjegyzéssel – illetve betűkottával, ami az amúgy igen elvont notációnk egyetlen jól érzékelhető momentumát, a följebb-lejjebb viszonyt éppen nem hordozza, s mint ilyen, semmilyen szempontból sem szemléletes, az igazi kottaképre pedig alig hasonlít. Lehet csodálkozni azon, hogy ennyi féle mértékbe belekavarodik? Egy helyettesítés során megtörtént példa: a sor elejére violinkulcsot írtam, és üres karikával jelöltem egy a’-t. Megkérdeztem a lassan két éve szolfézst tanuló gyerekeket, akik elvileg már tanulták az ABC-s hangokat, hogy ABC-s névvel milyen hang látható a táblán. Az első válasz: Szó! A második: Tá! Látható, hogy bár egy előjegyzés nélküli hang önmagában nem tonalitás, és egy egészkottát nem szoktunk tának nevezni, a sokféle rendszer kavarodást okozott. Gondoljunk csak bele, mi történik, ha egy kis nebuló két év előképző szolfézs után (ami az ő szemével nézve szinte végtelen idő) elkezd csellót tanulni! Rögtön 5 vonallal találkozik, basszuskulccsal, előjegyzéssel, dúr és moll tonalitással, és ABC-s nevekkel, tehát csupa olyan dologgal, amik a szolfézsórán általában marginális dolgok az első években. Okkal mondja a hangszeres tanár, hogy mit tanult ott két évig, ha még azt sem tudja, mi az első kereszt. Ugyanakkor természetesen nem lehet feladni az énekes alapú, magyar népzenével szerves kapcsolatot ápoló zeneoktatást, de azt tudomásul kell vennünk, hogy a hangszertanulás gerincét a műzene, az ABC-s nevek és a dúr – moll tonalitás adja, a szolfézs pedig ezt kellene, hogy segítse. Nem tudom, hogy lehet-e a problémára igazán jó megoldást találni.

Én a következőkkel próbálkoztam: bármit tanultunk kottából, mindig ötvonalas kottát adtam, és a dallam abban a magasságban volt lejegyezve, amiben énekeltük. Eleinte persze nem kellett az összes vonal, nem értették, miért kell a két kereszt a sor elején, de látták, szokta a szemük, és egy idő után egyre több dolog vált bennük tudatossá. (A módszer egyébként nem saját találmány, a Magyarországon működő 5 énekes iskola dolgozik így a liturgikus szolgálat során. Nincs külön gyermek-liturgia, hanem amibe tudnak, bekapcsolódnak, a többit látják, és lassan – azaz sokszor meglepően gyorsan – magukévá teszik.) Pont a tehetségesebb gyerekeket segítjük ezzel anélkül, hogy a kevésbé ügyeseket hátráltatnánk: aki akar, vagy több fronton találkozik a zenével, többet tanulhat meg, és mindjárt azzal a kottaképpel találkozik, amit a későbbiekben is látni fog. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a biztos kottaolvasáshoz elsősorban automatizmust fejlesztünk, nem logikai lépések egymásutánját. A gyakorlott szem nem számolja, hogy az adott vonalon lévő hang milyen távolságra van a violinkulcs által jelölt g’-től, hanem a sok használat során automatikusan megmondja. Ehhez pedig a látványt is meg kell szokni!

Amit jól megtanultunk, megtanultuk szolmizálva és ABC-vel is, és az év során voltak szakaszok, amikor egy-egy korral foglalkoztunk. Így a barokk kapcsán összeszedtem azokat az egyszerű hangszeres témákat, melyeket a hangszeres tanárok jellemzően tanítani szoktak, és megtanultuk énekelve is, ha valaki tudta hangszeren, azon is bemutatta. Ezáltal újabb kapcsolódást találtunk a hangszertanuláshoz, és szerezhettek némi élményt a hangszeres anyag darabjainak kulturális közegéről a szolfézsórák során. Az éneklésben itt is megtartottam a műzenei példák kíséretét, amely nemcsak támaszul szolgált, de jó gyakorló terepe volt az első kétszólamú éneklésnek is azáltal, hogy egy oktávval feljebb megtanultuk a basszust is. A hangszerekkel való ismerkedés pedig további motivációt jelentett a zenetanulásban.

  1. A felső tagozat

3.1. Közismereti iskolák

Ebben az életszakaszban új problémákkal és lehetőségekkel kerülünk szembe, hol előbb, hol később. A koncentrációs készség növekszik, egyre nyitottabbak a tételes ismeretek befogadására, ugyanakkor a kamaszodással megjelenik az önállóság vágya, az erős vitahajlam, és az érzelmek fontossága. Furcsa ellentmondása a kamaszoknak, hogy bár mindent szeretnek megkérdőjelezni, visszájára fordítani, valahol mégis rettentő dogmatikusak, feketének és fehérnek látják a dolgokat. Jó lehetőség ez a barokk nagy és jellemző vonásainak megtanítására, annak fölismertetésére, hogy az emberek már a barokkban is voltak magányosak, szerelmesek, elhagyottak, éltek meg lelki traumákat, és ezt ki is fejezték egy-egy szívhez szóló „számban”. Ritkán gondolunk bele, hogy mi, zenetanárok voltaképpen szerencsés helyzetben vagyunk a képzőművészetet, vagy irodalmat oktató kollégáinkhoz képest. Míg Rubens esetében meg kell magyarázni, hogy akkor még más volt a nőideál, és máshogy kell keresni benne a szépséget, Balassi veretes szerelmi lírája ma már kissé idegenként hat, a sok megmagyarázni való mitológiai utalásról nem is beszélve, addig Dido búcsúja tulajdonképpen minden különösebb magyarázkodás nélkül megtalálja az utat egy kamasz lelkéhez. A vitahajlam, az egymás gondolatainak fölértékelődése segíti az interaktív és csoportos feladatokat, az önállóság vágya pedig az egyéni megnyilatkozást, külön feladatokat.

Itt tennék egy kitérőt, mert lényeges, de méltatlanul elhanyagolt területhez értünk: az önálló munka tanításához. Számos jó kezdeményezés, ötletes feladat bukik el azon, hogy természetesnek vesszük, hogy diákjaink önállóan föl tudnak készülni egy kiselőadásra, meg tudnak tanulni egy egyszerűbb művet, utána tudnak járni dolgoknak. Sajnos legtöbbször nem így van, ezt is tanítani kell! Első lépésként az órai kreatív feladatba érdemes belecsempészni némi önálló munkát: szedjenek össze egy rövid szövegből lényeges információkat, majd beszéljük meg együtt. Hallgassuk szempontok szerint zenét, majd később találhassák ki ők egy-egy kis csoportban, hogy mire figyelnek. Ezek után néhány ügyesebbet meg lehet kérni egy-egy kiselőadásra. Ezzel kapcsolatban él egy gyakori tévhit, nevezetesen, hogy a kiselőadás a tanár tehermentesítésére szolgál, tehát ami anyagrész minket nem hoz lázba, azt kiadjuk kiselőadásnak, és tesszük mindezt az interaktivitás, tehetségfejlesztés és színes óra jegyében. Diákként és tanárként is az a tapasztalatom, hogy az ilyen kiselőadás senkinek nem válik hasznára. Az előadó számára megfoghatatlanul nagy feladat, a többi diák számára (esetlen felépítése és tálalása miatt) nemhogy nem érdekes, de még unalmas is, az adott tananyag átadása nem lesz túl hatékony, és a drága tanórából is jelentékeny időt áldoztunk rá. Ennek ellenére érdemes belevágni, de egy kiselőadás kezdetben a tanárnak lényegesen nagyobb munka, mintha önmaga készülne fel. Egyrészt elő kell készíteni az anyagot, amiből az előadó felkészülhet. Attól, hogy játszik a számítógépen, vagy zenét hallgat még nem biztos, hogy tud keresni, szelektálni a források között. Az előadás fölépítéséhez szempontokat kell adni, majd pedig hathatós segítséget, hogy min lehetne még javítani, adott esetben előre meghallgatni is érdemes. Az elhangzott kiselőadás után mindenképpen tisztázni kell azt is, hogy ebből mit kell megtanulni. Gondoljunk csak bele, mennyi tanulás és tapasztalat volt szükséges ahhoz esetünkben is, mire biztonsággal föl tudtunk építeni egy olyan órát, amelyen elérjük a megfelelő hatást. Nem nagy elvárás ezek után, hogy aki most próbálkozik ilyennel először, az megfelelő segítséget kapjon. Egyre viszont még figyelni kell: ne sértsük meg az előadó önállóságát! Hadd legyen az az ő produkciója, mi pusztán segítségként álljunk a rendelkezésükre, és tanácsainkat világosan indokoljuk meg, hogy azok a későbbiekben az ő saját felkészülési szempontjai is lehessenek!

A következő lépés lehet a csoportos produkció. Ehhez ki kell választani a megfelelő csoportot, megfelelő alkalmat és megfelelő feladatot. Jó alkalom lehet egy osztályest, iskolai ünnep, rendezvény. Itt is fel kell velük készülni, segíteni kell a próbák összeszervezésében, a szükséges eszközök biztosításában. Kedvelt feladat egy-egy jelenet pantomim eljátszása a zenével, esetleges paródiák készítése.

Az önálló munka tanítása kezdetben sok erőbefektetést igényel, hosszútávon viszont annál inkább megtérül! Egyet viszont ne felejtsünk el a kreatív feladatok kapcsán: amikor ötletelünk, beszélgetünk, érvelünk, akkor gondolkodni tanulunk, nem a barokkot!

De térjünk vissza a barokk tanításához! Ekkor már elég jól gondolkodnak kronológiában, fogalmilag is könnyebben különítenek el régi korszakokat egymástól. Így érdemes előtte a reneszánszban elmélyedni, és ahhoz képest megéreztetni a barokk világ különbségeit. Kulcsfogalmakba sűrítve nagyjából a következő módon: a reneszánsz jellemzői az a capella kóruskultúra, madrigálok, reneszánsz táncok, esetleges hangszerhasználat, míg a barokkal kapcsolatban a monódia, recitativo, ária, continuo, a hangszerek előretörése juthat eszünkbe.

Már szét lehet bontani az eddig egységes egészként kezelt korszakot műfajokra. Az alsó tagozatból már jól ismert műfaj a concerto. Itt érdemes átismételni a hangszereket, a concertálás lényegét, a jellemző tételrendet. Érdemes felhívni a figyelmet a játékmód korabeli különbségeire, a historikus hangszerek érdekességeire, hiszen már van összehasonlítási alapjuk a mai hangszerekkel. A concerto stílus szemléltetésére jó anyagot szolgáltat a korai barokk, elsősorban Schütz, vagy éppen Esterházy Pál vokális művei, melyekből jó eséllyel meg lehet szólaltatni egy-egy részletet iskolai keretek között is.

A másik nagy barokk műfaji újítás az opera. A műfaj születésének eszménye voltaképpen a barokk stílus eszmei háttere. Ennek megismertetése és a műfaj jellemzőinek elsajátítása mellett kihagyhatatlan lehetőség a zenei élményre a szívhez szóló operaária[2]. Ha az időnk engedi, érdemes egy rövidebbet részletesebben is földolgozni, bepillantást adni abba, milyen sok tényezője, és mennyi szépsége van egy operának, milyen komplex műfaj. Sajnos az operaszínpadokon ritkán játszanak barokk operákat, de egészen kiváló operafilmek készültek néhányból. Ha van rá módunk, tanuljunk meg egy-egy részletet énekelve, játsszuk el, nézzük meg!

Az oratórium műfajával elindulhatunk a kései barokk felé. Kezdetben felmérjük a kantátától, operától való eltéréseit, érinthetjük itt is Schütz, Schein és Scheidt műveit, majd pedig a korál-feldolgozások kínálnak szép példákat a barokk technikák felfedezésére, illetve a közös éneklésre. Ennek kapcsán természetesen minden út Bach művészetéhez vezet. Minél fejlettebb az osztály zenei műveltsége, annál többet meg lehet mutatni a barokk ellenpontból, annak reneszánsz ellenponttól való eltéréséből. De ne gondoljuk, hogy ennek lényegét csak bonyolult fúgatani ismeretek birtokában lehet megragadni! Segítségünkre van itt is a kánon, mint énekes anyag, hallgatásra pedig a „témavadászat”. Ezt a feladatot szintén szokták szeretni. Nem kell hozzá más, mint egy karakteres témájú fúga, mely kerüli a szűkmeneteket. A Das Wohltemperierte Klavier első kötetének c-moll fúgája kitűnő anyag erre. A fúgatémát előzetesen megtanuljuk, esetleg a táblára is felírjuk, majd pedig a fúgát hallgatván meg kell számolni, hányszor hangzik el a téma. Ha nehezebben megy, kérjük meg őket, hogy emeljék fel a kezüket, ha témát hallanak. Mindig akad valaki, aki észreveszi, és a csoportnyomás ezúttal használható hallásfejlesztésre is.

Az érdekességek, az „ezt nem kell tudni, csak elmondom” kezdetű történetek általában megmaradnak. Lehet mutatni néhány extrém historikus hangszert, lehet beszélni a kasztráltakról (de ez csak akkor ajánlott, ha az osztályban már mindenki mutál, különben biológiai úton elindított énekes karriert vélnek felfedezni egy-egy osztálytársuk esetében). Ami viszont a kedvenc, a zeneszerzők életéből származó pletykák. Ilyen lehet Buxtehude lánya és a lübecki orgona története, Haendel nőügyeinek hatása a Vízi zene keletkezésére, vagy Lully végzetes pálcája, mely az első halálos kimenetelű üzemi balesetet okozta a karmester szakmában.[3]

Érdemes továbbá párhuzamba állítani a barokk kort Magyarország történelmi eseményeivel. Érdekes, ahogyan Purcell kortársa Esterházy Pál, és Baché pedig a kuruc dallamvilág, vagy éppen a diák melodiáriumok.

3.2. Zeneiskola

Zeneiskolában hasonlóan járhatunk el, de persze több önálló zenei feladattal, több fogalommal. A zeneiskolai életben erre az életkorra esik a szolfézs alapvizsga, melyen a megkövetelt alapműveltségnek nemcsak része a barokk, hanem hasznos készségfejlesztő segédanyaga is.

Az egyik ilyen a basszus, mint meghatározó elem. Nehezen hallják dallamnak a basszust, itt viszont szükség van rá, itt érdemes gyakorolni. Kiváló lehetőség egy-egy passacaglia, vagy chaconne tétel, melynek jóval egyszerűbb megtanulni, vagy leírni a basszusát, mint a gazdagon cizellált, általában imitált dallamot.

Jellemző a barokk funkciórendje, hangnemi szerkesztése, jó lehetőség a domináns irányú modulációk felfedezésére, a funkciók, kadenciák kapcsán a klasszikánál tanultak ismétlésére.

Újdonsággal szolgálnak a formák tekintetében a versenyművek ritornellformái, a párhuzamosan kialakuló rondóforma, illetve a da capo áriák és kórustételek. A szvitek jó gyakorlatok a különböző metrumok és lüktetések megéreztetésére, a variációsorozatok pedig a barokk figurációs fogások megismerésére. A barokk továbbá magában hordja az improvizálás igényét. Ezt illetően elég különböző az a szint, ahová el lehet jutni. Más egy 4. osztályban a szolfézstanulás végét látó csoport, más egy önként továbbtanuló 5.-6.-os osztály, és megint más egy zenei pályára készülő B tagozatos társaság. A tapasztalat szerint a leginkább az visz előre, ha néhány kiválasztott, általuk kedvelt feladattípust rendszeresen végzünk, így lassan kiismerik a feladat adta kihívásokat. A következő improvizációs feladatok inkább az ügyesebb csoportoknak valók, de megfelelő motivációval egyszerűbb változatuk a kevésbé rátermett osztályokban is sikerre vezethet. Jó feladat lehet egy megtanult darab ismétléskor való kidíszítése, előbb előre megtervezve, később rögtönözve is. Jó lehetőség a funkciógyakorlásra, ha egy egyszerűbb dallamhoz megpróbálunk basszust szerkeszteni. Megfelelő mennyiségű korál-feldolgozás megismerése után, ha adva van a két szélső szólam, jó eséllyel megérzik a harmóniát, és be tudnak szerkeszteni egy középső szólamot, vagy kitölteni a hiányzó harmóniákat.

A fúgák terén itt már meg lehet tanítani a kvintválaszt, a reális és tonális válasz fogalmát. A témavadászat mellett meg lehet figyeltetni a téma transzformálásának lehetőségeit is. Énekeljünk el egy dúr fúgatémát az azonos alapú mollban, augmentáljuk, diminuáljuk! Esetleg a tanár játssza el egy-egy hibával, és a növendékek keressék meg, hogy hol van az eltérés.

Mivel a gyerekek jelentős része a felsőbb évfolyamok terhei közepette gyakran a zeneiskola mellőzésével igyekszik könnyíteni magán, fontos, hogy annyi élményt szerezzünk, amennyit csak lehet! Ismét szem előtt kell tartanunk, hogy tantárgyunk létjogosultságának alapja a hangszertanulás segítése! Aknázzuk ki a hangszeres tanulmányok adta lehetőségeket, és a hangszeres tanárokkal együttműködésben azon dolgozzunk, hogy ami zenei élményt létre tud hozni a növendék, azt valóban létre is hozhassa, ezáltal rácsodálkozva az aktív zenélés adta örömre! Ne keverjük a célt és az eszközt! A biztos hangszeres technika, a jó hallás, zenei írás-olvasás, elméleti jártasság nem cél, hanem eszköz. Eszköz a cél eléréséhez, mely nem más, mint a zenélés öröme. És mint eszköz annyiban hasznos, amennyiben önmagán túl mutat, és hathatósan segíti a cél elérését. Ha ezt nem érjük el vele, feleslegesen fáradozunk!

  1. A középiskola

4.1. Gimnázium

A nem zenei középiskolák elsődleges célja az érettségire, vagy szakmára való felkészítés, tehát egyfajta komplex műveltség, világban való jártasság, egyszóval valamiféle érettség biztosítása. Nagyra becsült gimnáziumi magyartanárom mondta egyszer: „Soha nem éreztem magamat olyan okosnak, mint az érettségikor!” Azt hiszem, egy jó középiskola egyik legfőbb feladata ez. Megmutatni a világ sokszínűségét úgy, hogy az onnan kikerülő diákok az átlátás érzésével távozzanak, azzal az alap attitűddel, hogy a világ számomra nem ismeretlen, és még sokkal mélyebben megismerhető. Hogyan kapcsolódhat be ebbe a szép feladatba egy zenetanár? Bennem két alapelv fogalmazódott meg: az egyik, hogy szem előtt kell tartani, hogy nem zenészek lesznek, tehát idejüket és erejüket mindig csak olyan mértékben szabad igényelni, hogy maradjon belőle elég a választott, vagy a még meg nem talált hivatásukra való készüléshez. Nem egyetemi zenetörténet jegyzeteink továbbadása a cél, és nem is a diplomakoncertünk újraalkotása – középiskolai kórussal. Mi segítsük őket az ő álmaik megvalósításában, és ne fordítva! (Optimális esetben persze a kétféle álom között van átfedés.) A másik alapelv inkább módszertani jellegű: minél ügyesebbek a zenélésben, annál többet zenéljünk, minél kevésbé, annál több zenét hallgassunk! Ahol az előtanulmányok ezt lehetővé teszik, ott alakítsuk ki az aktív zenélés később is működőképes formáit, ahol az élményszerű zenélés nem igazán megvalósítható, ott se keseredjünk el! Attól, hogy ő maga nem tudja megvalósítani, még élvezheti azt, ahogyan más megvalósítja. Fogékony lehet a jó zenére, lehet koncertlátogató polgár.

A fentiek kapcsán véleményem szerint az ismétlés, a látókör-szélesítés kell, hogy legyen a legfőbb célunk. Jobb zenei képességű csoport esetében hasonlóan fontos cél a későbbi aktív zenélés igényének fejlesztése, az aktív zenélést kevésbé megvalósítani tudó osztályokban pedig a koncertlátogató közönség kinevelése. Érdemes átismételni a főbb műfajokat, stílusjegyeket, de talán érdemesebb egy, vagy néhány műre fölfűzni, és azokkal részletesen megismerkedni. Ahogyan korábban említettem az önálló munka tanításának szükségességét, itt érdemes megemlíteni az előadás befogadásának tanítandóságát. Az az ember, aki hozzászokott, hogy nem kell hosszú ideig egy dologra koncentrálni, hogy közben mindig van valami a kezében, mindig lát valamit, mindig kommunikál, és megmondják, mire kell figyelni, természetesen nem fog tudni mit kezdeni egy másfél órás előadással, amikor neki „csak” figyelni és érteni kell, esetleg jegyzetelni. Pláne nem befogadható számára egy három felvonásos operaelőadás. Az ilyen jellegű komplex, felépített konstrukció befogadására is edzeni kell, hogy a cselekvésbeli passzivitás ne jelentse befogadás passzivitását. Emiatt egy-egy órát érdemes művészileg megformált előadássá alakítani. Retorikailag, esetleg dramaturgiailag is felépíteni a mű bemutatását, hátterét, hatását a korára. Feltétlenül érdemes színesíteni jól kiválasztott hallgatni valókkal, odaillő képi illusztrációval, szépen felolvasott irodalmi alkotással. Egy-egy ilyen óra fölkelti az érdeklődést a felépített konstrukció, a művészeti ágak és ismeretek találkozásának szépsége iránt. Arról nem is beszélve, hogy az átlátás élményének biztosítása mellett az értő befogadást is feltételezi és fejleszti. Az órákon sok oldalról megismert műalkotás meghallgatása, megtekintése élő előadásban megkoronázhatja az élményt, továbbá jó kiindulás a hangverseny-látogatás közösségi élményének és felemelő mivoltának megéreztetésére. Máig élénken él bennem az élmény, amikor utolsó gimnáziumi évünkben híre ment, hogy este egy egyetemi színtársulat ingyenes előadást tart egy külvárosi színházban. Egymásnak adtuk a hírt, és este nyolcan zsúfolódtunk be egy Trabantba az ünnepi ruházatunkban, mert színházba járni jó! Természetesen nem minden előadás éri el a kívánt hatást, a megfelelő mű és megfelelő előadó nem nélkülözhető. A hiteles emberi érzelmek, vagy a látványos minőség itt is megállják a helyüket, továbbá érdekes tapasztalat, hogy a komolyzenében is vannak sztárok, akiket meg lehet találni az interneten – és érdemes is! Ebben az életszakaszban már rá lehet irányítani a figyelmet a kivételekre, érdekességekre is.[4] A világ megértése, és az „elit” szórakozás minden kamasz számára motiváló, legyen szakmunkás, vagy gimnazista.

Néhány jó nevű iskolában emellett szerepet játszik a profizmus. Sok diák tanul, vagy tanult zenét, és az iskola számára a magas színvonalú kórus presztízskérdés. Zenepedagógiai vitorlánkba ez pedig tulajdonképpen jó szél. Egy jó kórus jó társaságot nyújt, sikerélményt, szabadidős tevékenységet, utazást, és találkozást a zene legszentebb titkaival. Aki ebben az élményben részesül, annak számára fontos lesz a zene felnőttként is. Volt szerencsém több ilyen gimnáziumi kórus munkájában segíteni. Megdöbbentő időnként a diákok lelkesedése, ahogy akár maguknak tartanak külön szólampróbát, ahogy hivatásos zenészeket megszégyenítő módon képesek végigpróbálni egy egész szombatot, hogy aztán a közönséggel együtt az ő lábuk is beleremegjen az általuk létrehozott hangzásba. Egy ilyen kórustól hallottam először Mozart Figaro házassága című operájának nyitányát a capella nőikari átiratban! De láttam ugyanezeket a – gyakran éles nyelvű – kamaszokat beleborzongani egy Mendelssohn zsoltárfeldolgozásba, és önfeledten, összepakolás közben, karnagy nélkül énekelni Bárdos Lajos Régi táncdalát. Azt hiszem, ilyen sokrétűen szép és hasznos élményt kevés dolog adhat!

4.2. Zeneművészeti szakközépiskola

Zeneművészeti szakközépiskoláknak, ahogy Magyarországon mondják, „konzisoknak” a következőt szoktam mondani: „A szolfézsóra a zenészek konditerme.” Miért mondom ezt? Alapvetően ilyenkor a mély zenei élményt, a konkrét hangszerjátékhoz szükséges technikai tudást a főtárgy órákon kapják. A zene nyelvtanát és az elemzés alapjait a zeneelmélet órákon sajátítják el, a zeneirodalom szépségeit a zenetörténet órák mutatják meg, a közös zenélésre ott van a zenekar, vagy kórus. De mi lehet a feladata egy jó szolfézsórának? Véleményem szerint az, hogy mindezen órák befogadásához, az aktív zenéléshez minél inkább felvértezze elsősorban a hallásbeli képességeiket. Fejlessze belső hallásukat, képzelőerejüket, a szólamok külön-külön hallását, hozzon létre bennük zeneműveket úgy, hogy annak szólamai párhuzamosan éljenek a képzeletükben! Ennek kapcsán optimális esetben könnyebben olvasnak lapról, jobban érzik szólamuk helyét a mű nagy egészében, vagy éppen transzponálnak, transzformálnak, improvizálnak. A szolfézsóra abban a tekintetben is hasonlít a konditeremhez, hogy mindkettő akkor éri el célját, ha izomlázat okoz. Ugyanakkor ez a gondolkodás gyakori félreértések táptalaja. Sokszor fajul ez az edzés öncélú cirkuszi mutatvánnyá. Két szólamot zongorázni, egyiket odafelé, másikat vissza, egyet énekelni, egyet fütyülni, és egy, a mű metrumától idegen ritmust lábbal dobolni, tanári koppintásra szólamcsere! Valóban ez lenne a jobbá válás záloga? Nem ad elég kihívást a sokoldalú zenélés a készségek fejlesztésére? Tényleg van ennek köze a zenéléshez? Kétségkívül lehet fejlődni az ilyen feladatok által, de azt hiszem, ezek vitorlája nélkülözi a legfontosabb hátszelet, a motivációt. Se örömzenélés, se gyönyörködtető zenei produktum nem áll a végén. A művet kiforgattuk eredeti mivoltából, ezzel helyből vesztes helyzetbe hozva magunkat, és a feladat célja önmaga lett, nem pedig valami magasabb. De ha tudjuk, hogy azért kell megfeszíteni az erőnket, mert a végén megszólal a csoda, akkor máris megéri, és mint ilyen, jobban is megy. Hadd támasszam alá ezt egy tapasztalattal! Szolfézs – ének-zene szakos egyetemi tanulmányaim első éveiben a transzponálás-partitúraolvasás rettegett tantárgy volt, amit senki sem szeretett, és mindenkinek nehezen ment. Többen a „tra-pa könyv” szertartásos elégetését helyezték kilátásba a tárgy elvégzésének megünnepléseként. Én sem szerettem ezt a tárgyat. Aztán párhuzamos képzésben megkezdtem a karmester szakot, és bár már nem volt kötelező partitúraolvasást tanulni, a megtanulandó szimfóniát mégis be kellett fogadni, és a memorizálásra, az elképzelések kidolgozására a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy élményszerűen elzongoráztam, úgy, ahogyan majd a zenekar hangján is hallani szeretném. Néhány hónap múlva azon kaptam magam, hogy partitúrából zongorázom Csajkovszkij 5. szimfóniáját, és ami szólam nem fér el a kezeimben, azt fennhangon éneklem, pedig nem kötelezett rá senki. Tudtam, hogy a vége nem egy kelletlen „Rendben van.” lesz, hanem maga a csoda a zenekar hangján! Így voltam kórusvezetőként a transzponálással és az ének-zongorázással is. Ha nem a leírt hangnemben énekeltük a darabot, és segíteni kellett az éppen gyengélkedő szólamot, nem volt más választásom, mint a kottától eltérő hangnemben zongorázni a művet, és énekelve cikázni a szólamok között. Magam is meglepődtem, mennyivel könnyebben megy így, mintha szolfézs házi feladat lenne!

Meg kell találnunk a fejlesztő zenélés útjait. Mire építhetünk? Mindenekelőtt a zene iránti érdeklődésükre, a profizmus vágyára, és a többi zenei tantárgyra. Érdemes összehangolni a zenetörténet, zeneelmélet és szolfézs tárgyak tanterveit, egymást segítve a haladásban! Ahogyan az általános iskola felső tagozatában célszerű volt a barokkot a reneszánsz következményeként értelmezni, itt érdemes a klasszika előzményeként megvizsgálni, tehát előtte tanítani a klasszikát. Bécsi klasszikus tanulmányaink során biztos alapra helyezzük a funkciós gondolkodást, periódust, szimmetrikus formaképzést, dúr és moll tonalitást, hangnemi rokonságokat, majd rácsodálkozhatunk, hogy mindennek alapját voltaképpen a barokk tette le. A szolfézsóra jó terepet kínál a barokk kamarazenére. Más együtt zenélési lehetőségek (zenekar, kórus) keretében nem sokszor kerülnek elő barokk művek, zenekarban a kisebb apparátus, más jellegű hangszerek miatt, kórusban a nehezen énekelhető barokk melizmatika okán. A barokk hangszersemlegesség eszménye, hogy mindenki játsszon több hangszeren, magas szinten, a kamara jellegű hangszerösszeállítások és énekegyüttesek éppen egy szolfézscsoport létszámára hasonlítanak.

Érdemes egy-egy művel, műfajjal mélyebben, zenélve megismerkedni. Végigblattolni egy oratórium kórustételeit (ügyesebb csoportban akár C-kulcsos kottából), egyet-egyet kicsit részletesebben kidolgozni. Egy-egy szólótételt eljátszani hangszeren, éneklően megformálni. A versenyművek kapcsán a hangszeres órán tanult barokk versenyművet lekísérni. Zongoristák, elmélet szakosok számára jó gyakorlási lehetőség a continuo. A korálokon át lehet ismételni a funkciós összhangzattant, gyakorolni lehet a harmonizálást, sőt az improvizálást is: adott a jól ismert korál dallam, melyet már több megharmonizálásban elénekeltünk, mi magunk is készítettünk saját változatot. Valaki énekli a korál dallamot. A következő diák a második körben énekel hozzá egy basszust, a következő körben valaki rögtönöz az előző két szólamhoz egy tenort, végül valaki egy altot. Ha elég rövid a korál (lehet akár csak egy-két korál sorral játszani), a csoport többi tagja a szólamok születésének rendjében írja le a szólamokat, majd énekeljük el együtt, esetleg játsszuk el hangszeren!

Természetesen ezen a szinten a barokk bőséges elemezni valót kínál, de ezek inkább a zeneelmélet órák világában vannak otthon. Egy szolfézsórán ezeket elég az utalás szintjén megemlíteni. Viszont jó feladat lehet egy-egy polifon tétel harmóniavázának elkészítése, eléneklése. Jó diktálási anyag egy-egy lassú szólótétel dallama, vagy annak részlete. Jó gyakorlat egy megadott basszusra hallás után leírni a számozást, vagy éppen fordítva, egy szóló vonós tételhez[5] basszust, esetleg continuót írni, és természetesen valamiképpen megszólaltatni. Optimális esetben a gimnáziumhoz hasonló, de sokkal zeneibb kulcsélményt szerzünk: Képes vagyok átlátni egy művet, és könnyedén meg tudok belőle szólaltatni egy, vagy esetleg több szólamot hangszeren, énekelve egyaránt. Egy kotta elég a megismeréshez. Nem okoz gondot a szerepcsere, vagy a fantáziát igénylő feladatok sem. A zenei sokoldalúság, a jó lapról olvasási és improvizációs készség a jó zenész egyik legfőbb ismérve. Ennek, és az ehhez szükséges készségek kifejlesztésben a szolfézsoktatásnak meghatározó szerepe van. De azt hiszem, semmi sem fejleszti ezt úgy, mint az örömteli, felfedezni vágyó együtt zenélés, együttes felderítése a zeneirodalom csodálatos világának.

Remélem, a kedves Olvasó talált ismerős, esetleg hasznos gondolatokat jelen írásomban. Valószínű, hogy nem állja meg minden állítás minden helyzetben a helyét, hiszen nincs két egyforma csoport, két egyforma tanár, de talán két egyforma óra sem. A sok tényező együtt jelöli ki a megfelelő és lehetséges megoldásokat. Számos feladat volt, ami az egyik csoportban eredményt hozott, a másikban nem, és könnyen lehet, hogy egy újabb osztályban szerzett tapasztalat engem is új megoldásokra sarkall majd. De a lényeg talán pont ez, hogy mindig készek legyünk tanulni, és ennek alapján változtatni! A jó módszer folyamatosan alakul, a jó eszköz újra és újra változik. A biztos pont a cél: eredeti mivoltában minél jobban megközelíteni a zenét – gyönyörködni és gyönyörködtetni.

Uzsaly Bence András, 2013. július 5.

ÖTLETEK ÉS TAPASZTALATOK A BAROKK ZENE TANÍTÁSÁHOZ
X

Warning: Version warning: Imagick was compiled against ImageMagick version 1692 but version 1693 is loaded. Imagick will run but may behave surprisingly in Unknown on line 0